„1952-ben kerültem be a Színház és Filmművészeti Főiskolára – nem színésznek jelentkeztem, volt otthon tükör, hanem dramaturgnak. Már az első nap bementem a könyvtárba, hátha itt megtalálom azokat a könyveket, melyeket a kiszuperált villamoson hiába kerestem. Egy színésznövendék állt előttem a sorban. – Elvtársnő – mondja a könyvtárosnőnek –, megvan maguknak az "Egymillió pici Krisztus”? – Egymillió pici Krisztus?! Ki írta? – Lenin. Úgy hallottam, nagyon érdekes. Eltartott vagy negyedórát, amíg rájöttek, hogy a jövendő nagy jellemszínésze az Empiriokriticizmus-ra gondol, hóna alá fogta a vaskos kötetet, és elégedetten távozott." A 8888-as Italboltban a montreáli közvetítéseket hallgatták egy zsebrádión, mikor az esélyes úszók sorra kiestek az előfutamokból, mindenki fel volt háborodva, csak H. Kovács legyintett lekicsinylően. – Nem kell olyan nagyigényűnek lenni, kedves uraim, inkább örüljünk, hogy a fiúk nem fulladtak bele a vízbe. Itt egy nagy úszó volt: Istók az FTC-ből, a többiek: futottak még: Kacor király, Rizibizi. – Istók? Még nem hallottunk ilyen nevű úszóról. – Pedig néhány évvel ezelőtt még sokat beszéltek róla, főleg, amikor olyan hirtelen eltűnt. – Miért tűnt el? H. Kovács széttárta a karjait: – Ez megint egy szigorúan titkos, úgynevezett dupla nullás államtitok, nem kockáztathatom a személyes biztonságomat azzal, hogy közlöm magukkal. – Akkor mit csináljunk? H. Kovács közelebb hajolt a kíváncsiakhoz, és száját félig eltakarva suttogta: – Próbáljanak talán leitatni, hátha akkor könnyebben beszélek. Rendeljenek, mondjuk, egy tömbházmestert. – Az mi? – Három régi házmester egyben: kilenc deci bor, hat deci szóda.
