Mikor "Az utolsó töltény" második kötete után kitettem a pontot, korántsem voltam biztos benne, hogy folytatom önéletrajzi töredékeimet. Becsvágy engem már nem hajt, nem érdekel, hogy 75 vagy 76 könyv marad utánam. Számos kétség nyomasztott: nem válik-e nevetségessé már maga a cím is? Utolsó tölténye általában csak egy szokott lenni az embernek, nekem pedig három is lapulna a táramban, valóságos sorozat. A másik, ami elgondolkodtatott: maradt-e bennem elegendő erő, hogy nekivágjak egy újabb, világot provokáló, önmagamat élve boncoló vállalkozásnak? Aztán látnom kellett: a helyzet nem változik. A nyomor nem csökken, az ország újra hárommillió koldus telkévé válik. A már halottnak hitt nacionalista és fasiszta eszmék újra felütik a fejüket. A politika csak színleg száll szembe velük, mert nem akarnak szavazatokat veszíteni, az egyházak is másról beszélnek, nekem viszont senki sem adhat felmentést, köteles vagyok harcolni az utolsó töltényig. Ez a harmadik kötet életemnek az 1963-tól 1968-ig tartó időszakát írja le. Az események két kristályosodási pont körül rendeződnek, az egyik politikai: Csehszlovákia megszállása a Varsói Szerződés csapatai által, a másik érzelmi természetű: egy éveken átívelő szerelem története.
