Jonathan Littell Jóakaratúak című regényét (2006), melyet két rangos francia elismeréssel (a Goncourt-díjjal és a Francia Akadémia regény-nagydíjával) is jutalmaztak, e nyelven írta, és az Éditions Gallimard jelentette meg. A volt SS-tiszt, Maximilien Aue regényes önéletírásaként elbeszélt történet a második világháborúban játszódik, legnagyobbrészt a keleti fronton (Lengyelországban, Ukrajnában, a Kaukázusban, az ostromgyűrűbe zárt Sztálingrádban). Littell bevallása szerint művét Claude Lanzmann Shoah című filmje mellett egy nácik által kivégzett partizánról készített fotográfia ihlette.
A regény Franciaországban az elmúlt három év alatt több mint húsz kiadást megért, közel másfélmillió példányban fogyott, és azóta több más nyelven is sikert aratott (mint Németországban vagy Lengyelországban), valamint sok nyelvre még csak most fordítják (az angol kiadás szinte a magyarral egy időben jelenik meg, 2009 márciusában, a Harper Collinsnál, The Kindly Ones címmel). Littell 2002-ben kezdte az előzetes kutatást művéhez. Főhősét, Aue-t úgy alkotta meg, hogy elképzelte, ő maga miket tett volna, ha a háború előtti Németországban születik és nácinak áll. Littell 1994 és 2001 között egy nemzetközi humanitárius szervezetnek dolgozott, így jutott el keletre, regénye helyszíneire, többek közt Csecsenföldre.
A Jóakaratúak (Les Bienveillantes) cím Aiszkhülosz Oreszteiájának harmadik darabjára, az Eumeniszekre utal. Az Eumeniszek (más néven Erünniszek vagy Fúriák) a bosszú antik istennői, akik a szülőgyilkoson torolják meg tettét. A drámában Oresztészt, aki megöli anyját (Klütaimnésztrát), hogy ezzel bosszút álljon apja (Agamemnon) haláláért, ezek az istennők veszik üldözőbe. Végül az ítélet alól a hőst Athéné istennő menti fel. Az ősi istenek, az Erünniszek tiltakoznak a döntés ellen, mivel úgy gondolják, hogy semmibe vették őket. Athéné bölcsessége azonban megoldja a kialakult helyzetet. Az ősi isteneknek lakhelyet és kultikus tiszteletet ígér Athénban. Mivel az Erünniszek elfogadják a döntést, így lesznek belőlük Eumeniszek: „Tiszteltek. Kegyesek, mi vidékünk jóakarói…” (Devecseri Gábor fordításában).
Littellt – saját bevallása szerint – az Oreszteia szerkezete mellett a belőle sugárzó antik morál is megérintette. Ez minduntalan kitűnik a hét fejezetre – melyek mindegyikének címe egy-egy zenei tárgyú fogalom – tagolt regényfolyamot elbeszélő öreg Aue, a felelősségre vonást megúszó, művelt és érzékeny, volt SS-tiszt megállapításaiból, melyekkel saját akart és akaratlan gaztetteit, valamint a háború hozta szükségszerűségeket illeszti élettörténete ok-okozatiságába, hogy a szövegáradat folyamán a maga bonyolultságában vesse fel a „felelősségek” kérdését. Ő – Littell fiktív történelmi tanúja – az az embertelen embertársunk, aki megszólít bennünket, hogy olyasmit mondjon, amit legtöbbnyire nem akarunk meghallani.
