Akkoriban kezdtem a „szökésről” ábrándozni, amikor már meglehetősen ciki volt a pálmafás-tengerpartos poszter – én mégis beszereztem egyet a zsebpénzemből, és felragasztottam a gyerekszobám falára, nem zavartatva magam szüleim döbbent pillantásától. Attól kezdve téli estéken odaképzeltem magam a kókuszpálma alá, ahol meleg van, és – bár sosem jártunk tengerparton a családommal – szinte hallottam a tenger zúgását, egészen elalvásig.
Eljött az idő, hogy beváltsam a magamnak tett ígéretet, hogy teljesüljön gyermekkori álmom; tavaly télen „megszöktem” kedvenc városomba, Bangkokba, és körbeutaztam Délkelet-Ázsiát. Találkozásokról, naplementékről, ázsiai mesékről és elképesztő sorsokról, egzotikus nagyvárosi lüktetésről, lakatlan szigetekről és egy másfajta életszemléletről szól ez a könyv, amit egy thai pálma alatt kezdtem írni. Öt forró, napsütéses téli hónap alatt sokat tanultam, és szinte minden megváltozott bennemés körülöttem; a sors akaratából megtanultam elengedni, sorsfordító döntéseket hoztam, szembenéztem önmagammal, az újságíróval, a nővel, az emberrel, mint talán még soha azelőtt. Ez a könyv nem a képzelet szüleménye, de ahányszor beleolvasok, a képzeletemben újra utazom, újra ott vagyok azok között az emberek között, akiktől meg lehet tanulni ÉLNI. Csupa nagybetűvel.
