Milyen jó lenne olykor elidőzni kicsit, s az egyszeri lét addig megtett állomásait (tereket, utakat – elmúlt élethelyzeteket) felidézni, mintegy kívülről szemlélve akkori önmagunkat szenvelgés és a szomorúság legkisebb jele nélkül. Csak az érzetekre figyelve, aprólékosan, tényszerűen.
Ami volt, nem lehet meg ugyanúgy újra. Élménye más élmény, látványa más kép – s így egyszerre múltja és jövője van. Kétségtelen, hogy ez az ellentétpár ritkán alkot nyelvi közegben érthető, magas művészi színvonalú matériát.
Dobai Péter, korunk egyik legfilozofikusabb indíttatású lírikusa azonban sodró lendületű, szépen megformált verseiben képes erre a bravúrra. Sőt, ahogy Dobainál ezt versolvasóként megszokhattuk: a szenvedélynek, az érzelemgazdagságnak sincsenek híján költeményei. Ami az előzőeken túlmutatva mégis fontosabbá, kiemelkedőbbé teszi az egyre gazdagabb életmű lírai részében ezt a kötetet, az a finoman szőtt személyes hangvétel, ami által a mondanivaló átütő erejűvé, legtöbb esetben megindítóvá válik. Persze a megfogalmazás módjának, a közlés szándékának tudatosságai tovább dimenzionálják e versfüzér minden egyes darabját, hol cizelláltabb, hol egyszerűbb képet felmutatva. Ám ne menjünk el szó nélkül a verscímek ámulatba ejtő gazdagsága mellett se, hiszen legtöbbjük akár önálló „versélet” is lehetne. Például: „Mások szívével szívünkben”, „Ki az, aki tényleg az, aki?”, „Lehet emlékül lenni önmagunknak?”, vagy „Todo, pues nada”, ami magyarul annyit tesz, hogy „Minden, azután semmi”.
Dobai költészete a „mindent” célozza meg, kíméletlen igazságkereséssel és kimondással, méghozzá úgy, hogy a cím második szakaszában megjelenő „semmi” jóféle esztétikai állapottá finomodik, nem fáj és nem üres.
