Ezzel hát kész volnék.
Amíg írtam, egyfolytában kerülgetett a veszély: óhatatlanul belegondolok, mi lesz, ha készen leszek? Úgy tűnt, „munkám” létfeltétele, hogy ne hagyjam magamat befolyásolni ettől a gondtól. Megálltam, sikerült – V!
De most kész vagyok, és az elodázott probléma lavinaként szakad a nyakamba. Tudom, elég gyarló betűkazlat produkáltam, nyilvánvaló, hogy egy szakmabéli mesterembernek át kellene gyurmáznia az egészet – és iszonyodom a gondolattól, hogy egy akárki, egy Macska Jancsi hozzányúljon az én – meglehet – ügyetlen mondataimhoz, egy vadidegen, pusztán azon az alapon, hogy ő „profi”! Utána meg következik még egy Fatökű Kázmér is, egy „kiadó”, hogy akkor majd ő, Ő közkinccsé varázsolja az én ilyen vagy olyan, de igazi igaznak szánt szövegemet! Brr…
Ezeknél a dolgoknál jobban csak az bántana, ha az ellenérzéseim és aggályaim egy íróasztalfiók mélyére juttatná ezt a papírkupacot. Nem, nem a munkám vesztét szánnám – hanem a pusztába kiáltott életem művét siratnám. Kegyetlenül sajnálnám az arctalan „utókortól” ezt a – szó szoros értelmében – véren szerzett tudást, amelyet sokkal inkább a közvetlenül utánam jövőkkel szeretnék megosztani, semmint a távoli semmivel!
És nem a babér-vágy mozgat, dehogy. Szar világban élünk, felfogtam, jól tudom, polgári létem komoly veszélyeztetését jelentené, ha saját igazi nevem alatt válna közprédává ez az akármi – ezt semmiképp nem kockáztathatom. De szerencsés vagyok: foglalkozásom van és jólműködő életem, amelyben ragyogóan érzem magamat, a napi babértermésem bőségesen elegendő, nem vagyok rászorulva holmi irodalmi glóriára. – „Szerencsés vagyok?” Ha emiatt hagyom fiókban poshadni a szépséges életem szépséges lenyomatát, ugyan kinek lesz az „szerencse”?
Keserves dilemma – de hát így teljes ez a dolog. Az élet – a maga hülye kérdőjeleivel – nem könnyű. Viszont gyönyörű.
