Moldova György így vallott történelmi regényéről, a Negyven prédikátorról:
"Más tévedéseket viszont előre megfontolt szándékkal, körmönfont ravaszsággal követtem el. Ha egy tény vagy adat nem illett bele az elképzeléseimbe, addig faragtam, vágtam, nyüstöltem, míg japános kézimunkához kezdett hasonlítani, amikben tudvalevőleg több a lyuk mint az anyag.
Így alakítgattam át például a „Negyven prédikátor” című regényem főhősének, Kocsi Csergő Bálintnak az életrajzát. Nehezen tudnám megmagyarázni, hogy miért, de szerettem volna, ha Kocsi valahonnan a Duna–Tisza közéről származott volna, talán az lebegett a szemem előtt, hogy ezt a fajtát szokás a legtősgyökeresebb magyar típusnak tekinteni. De Kocsi Csergő Bálint életrajza nem adóbevallás, itt alapos és komolyan veendő tényekkel kell számolni: Kócson született, anyja neve: Végh Katalin – és így tovább. Mit csináljak, hogy mégis nekem legyen igazam? Csak annyit tettem hozzá, hogy odaírtam Kocsi Csergő Bálint nevében: „bár én magam Kócson születtem, de őseim a Kiskunságból jöttek erre a vidékre, Enyingi Török Bálint telepítette ide őket a nagy török pusztítások után, meg is őrizték a régi táj édes »ő«-ző beszédét.” – Ez is valami! – dörzsöltem a kezem, lebukástól nem féltem, nálunk nagyobb dolgoknak sem szoktak utánanézni.
Évekkel később Kunszentmiklóson jártam író-olvasó találkozón, a könyvtárosnő megajándékozott egy kis helytörténeti tanulmánnyal. Hazafelé a vonaton belelapozgattam, és a szemem hirtelen megakad egy följegyzésen; valahogy így szólt: a történelem során a Kiskunság számtalanszor küldött embereket, hogy megmentse a kipusztulástól az ország más városait – falvait – tájait, így például a XVII. században Enyingi Török Bálint kunsági családokat telepített le a Komárom megyei Kócs községbe.
Elállt a lélegzetem. A mondat után még egy csillag is állt, valami jegyzetre utalt az adat származásáról, érdeklődéssel hátralapoztam: „Forrás: Moldova György: Negyven prédikátor.” Vagy úgy? Hát mit csináljunk?!"
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
